Mint a bejegyzésünk 1. részében írtuk: „Számos ázsiai vállalat gondolja úgy, hogy olyan komparatív előnyökkel rendelkeznek a ruházat-központú luxus márkák piacán, amely lehetővé teheti számukra, hogy átvegyék az irányítást. Hazájukban alacsonyabb költségekkel tudják megoldani a gyártást, növelve ez által a haszonkulcsot, miközben a márkanevekben rejlő erőt és a már meglévő amerikai és európai értékesítési csatornákat is kihasználhatják az értékesítések növelésére.”
Kép forrása:http://online.wsj.com
Mindennek azonban megvannak a maga csapdái is.
Egy márka önmagában nem sokat ér, ha tulajdonosa nem tudja, mit kezdjen vele a piacon. Számos olyan márka van, amely egykor igazi presztízs terméket jelentett, és ma már elveszítette vonzását. A kínai és indiai vállalatok óriási előnye az olcsó munkaerőben rejlik, amely ugyan alkalmassá teszi őket, hogy a tömegtermelésben nagy százalékban részesedjenek, kérdés, hogy a luxustermékek piacán hogyan tudják elfogadtatni magukat.
Igaz, a vállalatfelvásárlások egy része logikus lépésnek tűnik, valamint az ázsiai cégek célja is impozáns, annak megvalósítása már keményebb feladatnak tűnik. Az indiai cégek például olyan gazdasági környezetben igyekeznek működni, ahol a tőke drágává, a kamatlábak pedig magassá váltak, ezért ők igencsak odafigyelnek arra, hogy befektetéseik megtérüljenek, és gyakran talán nem tudnak olyan mélyen a zsebükbe nyúlni, amennyire azt egy márka megkövetelné tőlük.
A ’70-es években a „Made is Japan” felirat épp úgy negatív érzéseket keltett az emberekben Amerikában és a nyugat-európai országokban, mint manapság a „Made in China” vagy a „Made in India” címkék – utóbbiak azonban nagyon büszkék termelési képességeikre és bíznak magukban, a kérdés már „csak” annyi, hogyan fogják megváltoztatni az előítéleteket. Ez lesz a kulcsa az egész folyamatnak.
Az is igaz, hogy a gazdasági világválság kirobbanása óta egyre több luxusmárka vitte át gyártását (részben) az ázsiai országokba, azonban ezeket igyekeztek titokban tartani, hogy ne sérüljön a márka hírneve. Mára már köztudottnak számít mindez. A Stella International Holdings kínai vállalat például nem kisebb márkáknak gyárt cipőket, mint a Nike, a Guess, a LVMH, a Prada, a Timberland, a Clarks, a Rockport, az EasySpirit vagy az Ecco. A legtöbb Ralph Laurent termék Kínában készül és két éve a Prada is átköltöztette a gyártását Kínába, de a „Made in China” olcsóságot sugalló üzenete miatt a címkéket a „Made by Prada”-ra cserélték.
A luxustermékeket gyártó vállalatoknak azonban számolniuk kell azzal, hogy a márka elértéktelenedésének kockázatával járhat, ha a teljes gyártás folyamatot áthelyezik Ázsia valamely országába. Továbbá azok az európai országok, ahol a márkát eredetileg megalapították, lépéseket fognak tenni annak érdekében, hogy megvédjék „örökségüket”. Olaszország például már megalkotott egy törvénykezést, amely meghatározza, hogy mi szükséges ahhoz egy termék esetén, hogy rátehessék a „Made in Italy” címkét: azért, hogy megkaphassa egy termék ezt a minősítést, a gyártási folyamat két lépésének legalább az országban kell történnie.
Az ázsiai vállalatok, főként Kínában, gyorsan emelni tudták a gyártás minőségét. Húsz évvel ezelőtt még a zipzárakat és a gombokat is importálniuk kellett alacsony minőségű ruháikhoz, mára azonban mindez már a múlté. Giorgio Armani évek óta Kínában gyártatja a márka olcsóbb Armani A/X vonalát, manapság pedig már az Armani Collezione is Ázsiában készül. Ebből is látszik, hogy minden kockázat ellenére egyre többen gondolják úgy, hogy most már az eredeti származási országon kívül is le lehet gyártani egy luxusterméket ugyanolyan jó minőségben.
Jelenleg ebben a kelet-nyugat versenyben a „keleti térfélen” Kínáé a vezető pozíció, az ambiciózus indiai divatcégeknek még sok nehézséggel kell megküzdeniük, ráadásul számos okból kifolyólag sokkal egyszerűbb Kínában üzletet kötni, mint Indiában. Egyedül Kína rendelkezik megfelelő kapacitással, infrastruktúrával és büszkélkedhet képzett munkaerővel, amelyek más országokban, mint Vietnám és Banglades, ahol ugyan a munkaerő még olcsóbb lenne, hiányoznak. És még így is, a teljes költségek 30%-kal alacsonyabbak Kínában, mint Indiában.
Mindenesetre az ázsiai országok dinamikus fejlődését és így gazdagodását, és ezzel párhuzamosan az amerikai és európai fogyasztók egyre visszafogottabb költekezését nézve előbb vagy utóbb a divat központja biztosan kelet felé fog elmozdulni a gyártás és a fogyasztás terén egyaránt. És végül egyre több cég fogja majd feltenni magának a kérdést, amit a Blackstone Advisory Partners vezetője fogalmazott meg: „Csak a tejet veszed meg, vagy jobb, ha a tehenet is sajátodnak tudhatod?”
Forrás: www.ft.com, http://www.voguelive.org
